2017. július 7., péntek

Új blog!!


Sziasztoook! Újonnan jelentkezem errefelé, mert hát nem haltam meg. Ahogy a címből is látszik, egy ÚJ ÚJ ÚJ blogról lesz szó itt, mivelhogy befejeztem a Visszhang történetem, és nem tudtam megállni, újjal helyettesítem. Ez a történet is egy cuki kis szerelmes, romantikus, izgalmas dolognak indul, remélem, sikerül is ezt kihozni belőle. Itt a fülszöveg: 

Egy nap apa azzal állított haza, hogy lesz egy vendégünk az ünnepekre, ez a vendég pedig történetesen nem volt más, mint a volt barátnőjének a fia. Amikor a srác belépett az ajtón, azt hittem, menten megáll a szívem. Hihetetlenül nézett ki, csupa izom volt, tele tetoválással, ráadásul üvöltött róla, hogy vonzza a veszélyt, mégis, ez tette őt menthetetlenül vonzóvá a szememben. Aztán a srác kinyitotta a száját, az álom pedig odalett. Kyle Langford egy bunkó. Amióta csak megérkezett, megállás nélkül szekál, minden pillanatában belém rúg és megkeseríti az életem. Ki nem állhatom, de ugyanakkor nem tudok ellenállni neki, és utálom, hogy nap mint nap undorral telve méreget, látványosan kerül engem és a szemem láttára henceg a szebbnél szebb barátnőivel. Mellette mégis úgy érzem, végre élek. Csak két hónapra maradna nálunk, míg sikerül egy új lakást keresnie magának. Előre éreztem, hogy ez egy mozgalmas két hónap lesz számomra. És nem is tévedtem akkorát. Kyle Langford fenekestől felforgatta az életem.  

Érdekel titeket?? Ha érdekel, akkor  ideideide kattintva megtalálhatjátok. Hamarosan kint lesz az első bejegyzés. Addig is puszi nektek, Writer Girl. :) 

2017. május 17., szerda

4.Fejezet – Hercegnő színre lép

Sziasztok, bogárkák! :)
Újabb fejezet érkezett. Örültök neki? 
Igazából szörnyen zsúfolt hetek állnak előttem, illetve hagytam őket hátra,
ezért volt ez a kiesés. Most azonban új részt hoztam, hogy legyen mit olvassatok. 
Ha tetszik a rész, tudjátok mi a teendő. 
Sok puszit küld
Writer Girl ☺

Cloe


Rettentő fejfájás keretében ébredtem, mint aki másnapos, leszámítva persze azt, hogy igazából mindössze két pohár lehetett a tegnapi adag (a másodikra Andy, Debby barátja beszélt rá, akivel együtt voltak, mikor rájuk nyitottam), és ettől már undorodtam, mintha a két pohár belépő lenne anya vodkával teli életébe. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem lehetek rosszul életem első, de igen szolid italozásától. Sőt, egész jól szenvedtem, ha lehet ilyent mondani, nem kellett ehhez hajnalig a sörcsappal ismerkednem. Debbynek nem sikerült ennyivel, és a hangok alapján, amik a fürdőajtón keresztül szóródtak ki, eléggé undorító elfoglaltsága lehetett odabent, ami senkinek se lenne kellemes. Ő jobban elengedte magát, hogy Andy és Mark segítette haza, az előbbi szintén spiccesen, az utóbbi elég jól tartotta magát, Debby pedig azon nyomban kidőlt, hogy lehajtotta a fejét a párnára. Nem tekintettem a legjobb ötletnek a félreggelig tartó mulatozást, pláne hogy ma így is több dolgunk van, de meglehet, hogy csupán én vagyok ennyire régimódi és elmaradt  gondolkodású. Bár igaz ami igaz, tökéletesen késésben voltunk, én pedig még mindig pizsiben álldogáltam az aprócska szobánk közepén, azon gondolkodva, a szobatársam mégis mikor hagyja abba az öklendezést. Alig tizenöt percem volt az előre tervezett megbeszélésemig az óráimmal kapcsolatban, nem tűnt ajánlatosnak már a legelső alkalommal késni, de iszonyatosan vágyakoztam egy forró zuhany után, hogy lemoshassam magamról a tegnap szagát. Eközben egyre inkább azon kaptam magam, hogy minduntalan Mark felé száguldanak a gondolataim, és felidézem, mikor tegnap mellénk szegődött, és egészen addig flörtölt velem, míg el nem jöttünk onnan. Újra látni akartam őt, hallani a dögös skót akcentusát, amivel több lányt levehetne a lábáról, mint akár Justin Bieber vagy a One Direction tagjai. Egyáltalán nem megfontolt reakció ez tőlem, pláne hogy inkább óvakodnom kellene a férfinemű egyedektől. Nem bízhatok a férfiakban, semmilyen szín alatt. Úgyis csak elveszik, amit akarnak, és aztán otthagynak. Igazán tanulhatnék anya esetéből. Ennek ellenére azonban a fantáziámnak nem tudtam határt szabni, és az minduntalan olyan helyek felé haladt, ahol semmi keresnivalója nem lett volna. Mondjuk nem kellett volna azon filozofálnom, vajon hogy is nézhet ki Mark a pólója nélkül, és megvan-e a hat kockája. Ez nem egészséges dolog tőlem, hiszen alig ismerem, pontosítok, nem is ismerem őt semennyire! És ez a Debby is igazán kijöhetne a fürdőből, különben komolyan késve érkezek majd!  Bár nem igazán kellene a szobatársamon kiadnom a frusztrációm, pláne miután olyan kedvesen bánt velem, még ha el is rángatott inni a haverjaihoz. De elsősorban kedves és barátságos volt velem!

Ismét az órára pillantottam. Már csak tíz perc maradt a készülődésre, de a mosdó még foglalt, én pedig nem kezdek el a szobában öltözködni, tudva, hogy rajtam kívül van még valaki a szobánkban, és be is nyithatnak a többiek is, mondjuk Andy, aki előtt nem akarok meztelenkedni, és nem is lenne tanácsos. A végén még a netten landolok, esetleg az igazgatónál, és akkor repülhetek haza, és akkor minden hiábavaló  lenne, amiért eddig küzdöttem.    
– Haladéktalanul üss le, ha valaha is újra inni akarnék – vánszorgott ki a fürdőből végre-valahára Debby. – Ilyen rosszul utoljára a bankettemet követő estén voltam. Sokat kellett várjál?
– Á, még van időm – blöfföltem jóindulatúan, persze az igazságot is mondhattam volna, hogy alig maradt időm, így ma vizes hajjal, netán mosatlan fejjel kezdem az első egyetemista évem. De próbáltam mindenképpen barátságos lenni, és inkább hagytam, eléggé kínozta saját magát. Helyette inkább besiettem a fürdőbe, és hihetetlen sebességgel sikerült elkészülnöm, hajat és fogat mosnom, aztán meg is szárítkoznom. A ruháimat már csak találomra válogattam össze, egy sárga pólót kaptam magamra egy fekete farmerrel és szandállal, a hajamat pedig hátratűztem néhány csattal, és hagytam szabadon lógni, hadd száradjon még. Felkaptam a kis fekete válltáskám, és rohantam ki az ajtón, egyedül indulva el, mert Debby maradt még egy kicsit, hogy kissé elmúljon az émelygése. Bevallom, nem igazán örvendeztem, hogy teljesen egyedül induljak neki az ismeretlennek, viszont nem volt mit tenni, vagy megteszem ezt a barátnőm nélkül is, vagy maradok órák nélkül, ami egyet jelent az ösztöndíjam teljes elvesztésével, a hazautazással, és azzal, hogy folytathatom ez ezelőtti sivár életem. Követtem a tömeget, mert nem tudtam az utat, féltem segítséget kérni, de ahogy a juhok is teszik, indulnak a többiekkel, és lehetőleg elérnek a céljukhoz, hát így tettem én is, és szerencsémre sikerült elnavigálnom magam a hatalmas ajtóig, amin fehér tábla lógott vörös betűkkel: IGAZGATÓSÁG? TITKÁRSÁG. Vajon kell kopognom? Ha nem kopogok, és úgy nyitok be, mi történhet? Elvégre jogilag és államilag már felnőtt vagyok, csak nem szégyeníthet meg. Vagy mégis? 

Nem volt sem időm, sem lehetőségem tovább agyalni, mert épp akkor vágódott ki az ajtó, és egy barna bombázó libbent ki rajta, úgy tartva a kezében a papírkötegét, mint valami úri hölgy, aztán elsüvített mellettem, hátracsapva aranybarna fürtjeit, én pedig ott maradtam a nyitott ajtó előtt, szemben az asztalnál ülő középkorú, szemüveges nővel. A titkárnő felvonta szépen ívelt szemöldökét, úgy nézett vissza rám. Most akkor bejössz, vagy mi lesz? Hatalmas levegőt vettem, átléptem a küszöböt, és belöktem magam mögött az ajtót, megállva a régi, mostanra elkopott faasztal előtt.
– Neve? – kérdezte a nő a lapjait rendezgetve.
– Te..tessék? – dadogtam vissza zavartan, mert épp a falon lógó fekete-fehér végzőscsoport képe kötötte le a figyelmem, és egyáltalán nem figyeltem a kérdésre.
– Azt kérdeztem, hogy hívnak? – jött az érzelmek nélküli válasz.
– Öhm...Cloe. Cloe Snow.
– Első éves vagy, igaz? – nézett rám másodszor a nő. – Úgy látom, viszonylag erős óráid voltak a gimnázium alatt is, plusz ösztöndíjat is kaptál. Rendben. A felvételidnek megfelelően összeállítottam egy órarendet neked, ami tartalmaz mindent, amit kérelmeztél. Ha extra kreditet akarsz, gyere vissza, meglátjuk mit tehetünk. Keress valakit, ő majd körbevezet téged. Az előadások ma kettőtől kezdődnek, holnap pedig nyolckor. Délelőtti, délutáni egyaránt. A  vizsgák időpontjait majd kifüggesztjük. Emellett remélem, felvilágosítottak, hogy a kollégiumból nem léphetsz ki tizenegy után a kártyád és a személyid nélkül, és ha pótvizsgát akarnál tenni bármilyen okból, itt kell jelentkezned a kérvénnyel. Egyelőre ennyi.
A kezével mutatta, hogy mehetek, én meg haladéktalanul kisiettem az ajtón, hogy minél hamarabb eltűnhessek innen. Körülöttem kíváncsi szemlélők álltak a falnak dőlve, páran végigmértek, ettől csak megkétszereztem a lépteimet. Próbáltam minél előbb kijutni a szabadba, ahol nem nyomnak össze testek.  Már az ajtó közelébe férkőztem, mikor meghallottam a nevem valahonnan. Kapkodni kezdtem a fejem jobbra-balra, míg meg nem láttam a vadul integető Debbyt a barátja mellett állva, és vidáman kiabálva felém. Újra át kellett verekednem magam az emberek hadán, hogy odamehessek hozzájuk, egészen kifáradtam a végére, és több ember könyökölt az oldalamba, mint eddig valaha is.
– Máris végeztetek? – kérdeztem döbbenten, mert hát Debby utánam indult el, és mégis előttem meglett.
– Aha, ez a felsős előny. Másodévesen már csak kikapod az órarendet, aztán max kapsz egy figyelmeztetést, hogy a termekben nem lehet inni, cigizni, de ennyi. Bezzeg az elsősök – néztek össze Andyvel mindentudóan. – Épp Markot várjuk, valahol itt kell lennie. Ó, nézd, ott is van!
Mark nevének említésére furán megdobbant a szívem, és hirtelen igazgatni kezdtem magamon a formátlan pólóm. Nyugodj le, Snow, szóltam magamra. Ne viselkedj úgy, mint egy olcsó proli. Azért hátrafordultam, hogy megnézzem, hol is van az említett, de ahogy ráakadt a szemem, megmeredtem. Mark csakugyan ott állt, jól nézett ki, mint mindig, a szürke pólója ráfeszült a testére, a haja a szokásos összevisszaságban. Csakhogy a furcsaság a Markra csavarodó, szintén hihetetlenül jó kinézetű lány volt, akivel korábban futottam össze a titkárság ajtaja előtt. Döbbenten bámultam rájuk, mert furcsának tartottam mindezt azok után hogy Mark velem flörtölgetett a tegnap egész idő alatt, a kávézótól a buliig.
– Ő ki? – néztem Debbyt, aki fintorogva mérte végig a lányt.
– A lány? Ő Hillary, a kis hercegnőcske – felelte Debby gúnyosan. – Mark barátnője.
A MIJE?!! Zavartan, sértődötten és kellőképp mérgesen szembesültem a helyzettel, hogy bár Mark képes volt tenni nekem a szépet, és elhitetni minden lehetetlenséget, azért még egy olyan lánnyal jár, mint ez a Hillary, aki simán tarolna egy szépségversenyen.
– A háta mögött Hercegnőnek csúfoljuk – mondta tovább Debby, de én már nem figyeltem. Kellőképp felhúztam magam a kialakult helyzeten, dühöngeni akartam, de inkább magamat szerettem volna szidni, amiért annak ellenére, hogy tudtam, a férfiakban nem lehet megbízni, mégis elhitettem magammal, hogy Mark talán más. Itt az élő bizonyíték rá, hogy senki hímnemű sem érdemli meg a bizalmam, pláne nem az érdeklődésem. Ez egyszerűen hihetetlen! El se tudom hinni! Ez a Mark is csak egy mocskos nőcsábász!
– Nézd, idejönnek – hallottam az elmém távoli zugából Andy hangját, ám a figyelmem Mark és a barátnője összekulcsolt keze. Egymás kezét fogták, vagyis valószínűleg összetartoznak.

Szédülés fogott el hirtelen, aztán a fájdalom okozta hányinger jött. Forgott a világ, idegesen kapkodtam levegő után. Mark már alig fél méterre lehetett tőlem, tökéletes és hibátlan külsejű barátnője kezét fogva. Mark végigmért engem jöttében, ám én bár tudtam ezt, nem reagáltam semmit. – Sziasztok – köszönt Mark az ő laza stílusában. Hillary elnyávogta ugyanezt, úgy kapaszkodva az előbb említett srácba, mintha az el akarna szállni, és a földön kéne tartani.
– Csá – felelt vissza Andy. Debby arra se vette a fáradtságot, hogy viszonozza a köszönést, én pedig ugye még mindig a földet bámultam.
– Jó látni, Cloe – fordult most felém Mark, felkaptam erre a fejem, és utálattal néztem rá vissza. – Milyen az első napod.
Az ajkamba haraptam, válasz gyanánt csak összehúztam a szemem, és óvatosan Hillary felé pillantottam. A lány is engem nézett, valami volt az arcán, ami veszélyes is lehetett akár.
– Ismeritek egymást? Honnan? – kérdezte Hillary kissé éles hangon.
– Tegnap ismerkedtünk meg. Összefutottunk véletlenül, aztán ő is ott volt a bulin – rántotta meg a vállát Mark.
– Azon a bulin, ahova nem akartál elmenni? – húzta össze a szemét Hillary.
– Meggondoltam magam – jött a válasz.
– Érdekes – motyogta a csaj, aztán gyűlölettel telve végigmért a cipőmtől egészen a hajam búbjáig.
– Azt hiszem, most mennem kéne – találtam meg hirtelen a hangom, mert el akartam kerülni egy kínos szituációt. Látszólag Hillarynak már most se voltam szimpatikus. Meg mertem volna esküdni, hogy csendben azt motyogja, jól is teszem, ha lelépek innen.
– Máris? – vágott Debby szomorkás arcot. – El akartam menni egyet enni.
Rámosolyogtam, mire ő szorosan megölelt, amolyan barátnősen.
– Találkozunk később – válaszoltam, és még egyszer végignéztem a többieken, aztán megfordultam. Színtisztán láttam Hillary arcán, hogy egyáltalán nem kedvelt meg engem, sőt, épp ellenkezőleg. Biztos voltam benne, hogy még gondjaim lesznek vele az ittlétem során.                       

2017. április 16., vasárnap

Kellemes Húsvétot!


Drága kicsi blogmanócskáim, a lehető legjobb, legkellemesebb és legszebb ünnepet kívánom nektek és a rokonságnak, remélem, hogy a legtökéletesebb módon fogjátok eltölteni ezeket a napokat. Mindent jót nektek Húsvétra is! 
xoxo Writer Girl 

2017. április 12., szerda

3.Fejezet – Igyunk a szerencsére!

Sziasztok! Ideje volt részt hozni, igaz? 
Úgy érzem, egyre hanyagabb leszek. Na de sebaj, most 
 végre itt az olvasnivaló! Ha tetszik, alul jelezzétek, 
illetve iratkozzatok fel. ☺✌❤
Writer Girl

Cloe



A legtöbb ember már a legelső napján megtanulhatja, hogy az egyetemista bulik kiteszik a tanév igen nagy százalékát, a legtöbben csak ezért jelentkeznek bizonyos jobb hírű helyre, avagy lépnek be diákszövetségekbe, hogy kivehessék a részük a szervezésből és a többi kalandból. Továbbá az is végtelenül fontos tudnivaló, miként jelenj meg a többiek előtt. Ez a szervezet olyan, mintha a Gossip Girl szereplőit szalasztották volna egy helyre, kiragadják a pillanatot a kontextusból, elcsámcsognak rajta, aztán mire észbe kaphatnál, már soha többé nem mosod le magadról az akaratlanul szerzett hírnevet. Próbáld hozni a legjobb formád! Mindig mutasd ki a legelőnyösebb tulajdonságod! Légy közvetlen és elfogadó, légy nyitott. illeszkedj be minél hamarabb és minél könnyebben!

Ötletem se volt, mégis mit kell felvenni egy bulira, sose voltam egyetlenen sem a diákéletem során, tehát teljesen értetlenül pillantottam a szegényes felhozatalomra, de az agyonhasznált, néhol kikopott, kiszakadt és megfoltozott nadrágok és farmersortok sehogy sem akartak jó választásnak tűnni, hasak nem akartam annak tűnni, ami egyébként eddig voltam - csövesnek. Ez biztosan az ellentéte lenne mindannak, amire Debby felhívta a figyelmem.
– Azt hiszem, én maradok – fordultam Debbyhez, aki épp a haját sütötte be hihetetlen loknikba. Ha valaki, hát ő tarolni fog.
– Miért ne jönnél? – kapta hátra a fejét, hogy a loknijai csak úgy csapkodtak körülötte. – Nem hagyhatod ki a bulit! Szépen jössz velem. Annyi mindenkinek kell bemutassalak.
– Van egy kis...khm....problémám – motyogtam teljes zavarban. Amikor őszinte kíváncsisággal felelt, úgy döntöttem, most vagy soha - elmondom neki az igazat. Önmagammal hadakoztam, mégis úgy hittem, Debbyben megbízhatok és kiönthetem neki a szívem. – Nincs mit felvegyek....úgy értem, abszolút semmi. Sosem voltam el sehova, így azt se tudom, egyáltalán mit kell csinálni ott. Khm...igen. Szóval ez a helyzet.
– Ó! – derült fel, és mintha megkönnyebbülést (?) láttam volna a kék szemeiben, ezt pedig őszintén nem tudtam hova tenni. Az értetlen arcom láttán azonnal magyarázkodásba kezdett. – Ne haragudj. ez furcsán jöhetett ki. Azt hittem, velem van valami, ezért nem jössz, persze azt is megértettem volna. Nem épp úgy kell fogadni az embert, mint én téged. – Itt ismét a főtt rákra hasonlatos színben pompázott az arca. A táskájához sietett, és nagy szorgalommal dobálta ki a ruhadarabjait a földre. – Itt kell lennie valaminek, ami szerintem jó lehet rád.
Egy topszerű, fekete-színes felsőt mutatott fel, aztán egy szintén fekete, rugalmas anyagú szoknyát.
– Tavasszal vettem, de azóta felszedtem pár felesleges kilót – mesélte a két anyagdarabra bökve. – Te viszont jó vékony vagy, próbáld csak fel.
Ezután se szó, se beszéd, belökött az apró mosdóba, ahol egyedül maradtam, kezemben a szoknyával és a szűk atléta felsővel.

Kelletlenül öltöttem magamra a hozzám nem illő öltözéket, közben úgy méregettem a tükörképem, mintha most találkoztam volna egy ufóval, egy olyan nagy szemű, túlméretezett fejjel rendelkező, zöld kis izével. Határozottan ilyen érzésekkel telve szemezgettem tulajdon önmagammal, de nem volt már esélyem visszalépni, nem mintha Debby hagyta volna ezt; összeszedtem minden önbizalmam, és kiléptem az ajtón. Debby már készen várt, gyilkos tűsarkúban egyensúlyozva. Felcsillant a szeme, mikor meglátott.
– Tudtam, tudtam – tapsikolt vidáman, akár egy kisgyerek. – Fantasztikusan nézel ki, te mázlista. A cipőd maradhat is. Tarolni fogsz!

A fantasztikus szó enyhe (mondjuk ki: hatalmas) túlzás volt. A fekete, piros rózsákkal díszített top ugyan bámulatos volt, de nem rajtam. A vastag pánt és a szív alakú mellrész egyszerre tette ezt dögössé és ízlésessé,  női idomok híján rajtam furcsán állt, de nem tettem rá megjegyzést. A fekete szoknyácska túl rövidnek bizonyult, a lábam túl girhesnek, ráadásul az alacsony derékrész következtében kilátszott a köldököm és a csípőmből egy falat. Legalább a hasam lapos volt, hála a több évnyi koplalásnak és vérszegény kajáknak. A fekete, túlhasznált teniszemtől már nem tágítottam, s szó sem lehetett erről, hogy olyan fogpiszkálókon tipegjek, mint Debby.
– Oké, visszavonok mindent. Van ruhám, de inkább maradok – nyöszörögtem makacskodva.               – Á-á, jössz. Szuperül fogjuk érezni magunkat, majd meglátod.
Szó szerint kihúzott az ajtón, egy olyan buliba, ahova menni sem akartam. Ez aztán az őszinte barátságunk kezdete!

***

Ha máshol nem, hát a filmekben mindenki láthatott olyan jelenetet, ahol egy jókora csapat fiatal félholtra issza magát, mindenki összekeveredik mindenkivel és másnap zombiként ébred, mindenét fájlalva. A valóságban mindez....pontosan ilyen. És itt még csak nem is tettem megjegyzést az italcsúszdáról a nappaliban, sem az összefonódó párokról a kerttől kezdve a felső emeletig. A zene ezerrel üvöltött, valami partizene, feltehetőleg egy neves DJ-től, akit úgysem ismerek.
– Hozok valamit inni – próbálta meg átkiabálni a zenét Debby. – Mit kérsz?
– Szerintem vizet – vontam vállat.
– Ugyan már! Ez nem temetés. A vodka-narancs valami isteni, muszáj megkóstolnod – lelkesedett be, és már itt sem volt.

Egyedül álldogáltam a táncoló emberek között, magányosan, elveszetten, miközben éreztem, hogy sokan megbámulnak. Első éves átok, hogy a legtöbben hirtelen lesznek kíváncsiak rád, aztán ismerkedhetsz olyanokkal is, akikkel eszed ágában se lenne, és jópofázhatsz, hogy talán kiröhögjenek a hátad mögött. Kívülállóként tekintettem saját magamra, kapkodtam a fejem jobbra-balra, de minden oldalon ugyanazzal találkoztam: érdeklődő szempárok néztek vissza rám, méregettek, osztályoztak, hogy majd betehessenek egy bizonyos, a társadalom által elfogadott skatulyába. Debbyt sehol sem találtam, egyre inkább rosszabbul éreztem magam, mintha a falak összemennének körülöttem, izzadni kezdtem, s nagyon kínosnak éreztem az egész jelenetet. Tudtam, hogy ha most elájulok, azt sose feledem el többé, inkább a föld alá ásom magam, hogy csak önmagam miatt szégyenkezzek.
– Nahát, micsoda szerencsés véletlen – kuncogott föl mögöttem egy mély hang, megborzongtam és hátraperdültem, egyenesen szembe a kávézós zaklatómmal. Előbb nem figyeltem fel rá, de most egyértelműen kiérződött a szokatlan, ropogós skót kiejtése, és ez nagyon tetszett nekem. Pedig nem kellett volna. Nagyon nem. – Egész nap te jártál a fejemben. Ki gondolta volna, hogy épp itt látlak megint.
– Közlöd velem, hogy a helyeden állok? – mondtam az első gondolatot, ami a nyelvemre tódult. Azonnal a számra haraptam, átkozva magam, hogy legközelebb gondolkodjak is beszéd előtt. Nem ez volt a legjobb kezdés, ha valaki ismerkedni akar. Bár ki tudja. ez a srác épp mit is akart itt épp tőlem. Egész nap te jártál a fejemben. Vajon mit is értett ez alatt az egy mondat alatt, mégis hogy jártam egész nap a fejében? Akarom tudni, miféle gondolatok lehettek azok?

A zaklatóm enyhén elfintorodott, de sötétbarna szeme pajkosan csillogott, rám mosolygott, az arcán megjelentek a gödröcskéi, amitől csak még eszméletlenebbül nézett ki.
– Bevallom, nem a legjobb ötlet volt letámadni, mégis, mindenki kaphat egy második esélyt. – Közelebb lépett, én automatikusan hátráltam egyet. Jóképű pasi ide vagy oda, nem bízhatok benne, hacsak nem akarok arra ébredni, hogy a semmi pénzemből nevelek egy gyereket egy lepukkant negyedben, miközben az apja a sokadik prédáját ejti meg éppen. – Mark vagyok – mutatkozott be szükségtelenül, emlékeztem a nevére, és ezt azelőtt szóvá tettem, hogy ismét megemésztettem volna egyszer magamban.
– Tudom a neved.
– Szóval emlékszel rám – vigyorodott el újra, de ez a mosoly most más volt, egy ragadozóé. – Viszont a te neved még nem tudtam meg. Pedig igazán kíváncsi vagyok rá.
Kinyúlt, mint aki el akar simítani egy kósza tincset az arcomból, ijedten hátrakaptam a fejem.
– Szerintem nem is kell tudnod a nevem – dadogtam, idegesen remegett a hangom. Mark összevonta a szemöldökét, a keze továbbra is kettőnk között lengett, de a tekintete harmadjára is megváltozott. Behunytam a szemem, esdekeltem, hogy menjen végre el, hagyjon engem.

A sors, az a rosszindulatú ellenségem épp ekkor döntött úgy, hogy keresztbe tesz nekem, Debby képében, aki két színes löttyel érkezett vissza és ránevettet Markra.
– Helló, szépfiú – lökte meg barátok módjára. – Látom, megismerkedtél Cloe-val. Ő az új szobatársam. Milyen kis csinos ma, igaz?
– Ó, igen. Nagyon örülök annak, hogy megismerhettem Cloe-t – Mark úgy ejtette ki a nevem, hogy az ember azt hihette volna, épp most ütötte meg a lottón a főnyereményt.
– Most kezdi az évét nálunk – csicsergett tovább, mintha ott se lettem volna.  Megrökönyödötten bámultam rá, kedvem lett volna lelépni, s hagyni, hadd beszéljen csak helyettem is. – Úgy örülök annak, hogy  együtt fogunk lakni – ölelte át a vállam. – Kedvelni fogjátok. Egyébként, – nyomta Debby a kezembe azt a színes akármit, ami a vodka-narancs névre hallgatott – idd meg. Nem bánod meg.
– Azt hiszem, inkább kihagyom – utasítottam el.
– Ne légy prűd, ez egy pici szórakozás. Mi bajod van? – emelte meg a szépen ívelt szemöldökét az előbb említett lány.
– Nem akarok beszélni róla – fontam keresztbe a karom előtt, és hirtelen nagyon kicsire szerettem volna összehúzni magam, hogy eltűnjek vagy legalább elbújhassak.
– Debby, inkább hagyd – szólt közbe Mark, egyértelműen jelezve Debby felé, hogy ejtse végre a témát.
– Miért, hogy majd apácaként üljön a sarokban, míg más éli az életét? – erősödött Debby hangja, érthetetlen okokból felidegelte magát a semmin. Összerezzentem a szavakra, hisz épp ezt terveztem. Nyugodtan ülni, a kell egyedül, de sosem leszek olyan, amilyen anya.
– Debby! – morrant rá Mark újra.
– Ne, inkább megiszom – szóltam közbe, elkerülni akartam azt, ami készülődött.
– Rajta, nyuszkó. Engedd el magad – változott meg azonnal Debby stílusa. – Itt kell legyen az pár ember, akiket örülnék, ha megismernél. De előbb – kapta fel a saját italát.
Hallottam egy éles pittyegést, aztán mindenki számolni kezdett. A kezek a magasba lendültek, mindenikben pohár. Automatikusan kezdtem utánozni a körülöttem lévőket.
– Hagyomány – súgta oda Mark, mindenki a számokat kezdte kiáltani.
Három, kettő, egy.....
– Igyunk a szerencsére! 

2017. március 18., szombat

2.Fejezet – A szobatárs

Sziasztok, blogmanócskák. :)
Új részt hoztam nektek, talán ideje is volt, és hogy ne
szaporítsam feleslegesen a semmit, inkább kezdjünk bele. Ha tetszik,
írjatok, iratkozzatok fel.
xoxo Writer Girl 

Cloe 



Még akkor is forrt bennem a düh a nagyképű ismeretlen iránt (akinek persze utólag megtudtam a nevét, de attól még ismeretlennek tekinthetem), mikor már elhagytam a barátságos kis kávézóházat, a flörtölő kiszolgálóval és a zaklató vendégével együtt. Igazából nem az volt a bajom, hogy leült mellém gátlástalanul flörtölni, a reakció mélyről érkezett, valahonnan a sérült lelkem legaljáról. Anya mindig is úgy írta le azokat a férfiakat, akikben nem lehet megbízni, mint amilyen ez a fiú is volt velem. Pimasz, magabiztos, pofátlanul jóképű, de a végén mindig csak kihasznál és elsétál. Igazából a srác semmit se ártott nekem, az ösztönös reakcióm mégis bekapcsolt, és jelezte, hogy menjek, mielőtt rosszat lépek és megsérülhetek. Nem ilyennek szántam a legelső napom Edinburgh-ban, persze nem is én lennék, ha a sors nem szólt volna közbe az akaratom nélkül is.

Egy szinte üres parkban ültem le, ahol csak pár kisgyerek játszott az erre kialakított játszótéren, letelepedtem egy árnyékos padra, ott fogyasztottam el az ételem. Aki úgy nőtt fel ahogy én, annak nem jelent különösebb gondot, hogy szégyenkezés nélkül, nyilvános helyen étkezzen. Sőt, mindig is azt tartottam, hogy van valami pofátlan és lázadó, ha olyant teszel, ami másokat arra késztet, hogy megbámuljanak. Rég ettem olyan finomat, mint amilyen ez a muffin volt, szinte éreztem, ahogy a lelkem egy apró része felujjong az örömtől, amit egy apró kis édesség hozott az életembe. Keserűen elmosolyodtam, mikor eszembe jutott az emlék, mikor is először láttam efféle finomságot. Születésnapom volt, pontosan a tizedik életévem ünnepeltem aznap, nem mintha ez annyira érdekelte volna bármelyik hozzátartozóm. Anya úgy tért haza, hogy süteményt hozott magával. Majd kiugrottam a bőrömből, hisz abban bíztam, anya nekem tervezett valamit. Gyerekálmom örökre elveszett, mikor megláttam anyám stricijét a fotelben terpeszkedni, sört vedelni, és közben azt a sütit ette, amit én kellett volna megkapjak. Tíz évesen az egész napnak az enyémnek kellett volna lennie, anya egyedüli hercegnője kellett volna legyek, akár a többi gyerek. Ehelyett beküldtek a szobámba vacsora nélkül, s hallgathattam, hogy anya mi mindent szolgál a férfinak.

A szívszorító emlék hatására érezte a szemembe összegyűlő könnyeket. Ez is egy azon dolgok közül, amiket képtelen leszek valaha is elfelejteni anyának. Tönkretenni a hiú ábrándjaimat több annál, mint amit képes lettem volna elfogadni a sorstól. Ez nem egy olyan dolog volt. mint mondjuk megtudni. hogy nincs Mikulás vagy húsvéti nyúl, azt még megemészti mindenki így vagy úgy, ez az érzés tönkretesz, felemészt, lecsupaszít.

Újra elindultam a kollégium irányába, és csupán tíz perc alatt meg is találtam, ezúttal mindenféle segítség nélkül Legalább ezt az útvonalat sikeredett már a legelső napomon megjegyeznem. A portás pillantásra se méltat, mikor elhaladok mellette (nyilván rosszul érintette, hogy megnyertem a farkasszemezős játékát). Az ajtómra azonnal rálelek, hisz egy hatalmas, sárga tábla van kiakasztva rá, rózsaszín és lila betűkkel ráírva a Ne zavarj! felirat. Akárki is a társam erre az évre, nagyon vágyhat a jólétére. Úgy nyitottam be, hogy bármire felkészültem, csak épp arra a képre nem, ami fogadott. Következőkor feltétlen emlékeztetem magam, hogy esetleg kopogjak be, és csak azután lépjek be, különben szembekerülhetsz egy olyan momentummal. mikor a szobatársad a pólója nélkül  élezi az időt a barátja társaságában. A torkom mélyéről meglepett kis sikoly tört fel.
– Istenem! – kiáltottam fel döbbenten, mire a lány ijedten ugrott le a másik személyről. Szégyenkezést és meglepettséget sugárzott a tágra nyílt szeme, ahogy végigpásztázott. A vörösség elborította az arcát, míg a srác is felkelt az összegyűrt ágyról, megigazítva a zilált öltözékét.
– Azt hiszem, most inkább megyek – állt meg a lány mellett, gyorsan nyomott egy puszit annak a homlokára, aztán kisietett az ajtón, amilyen gyorsan csak tudott. A leendő szobatársam a kezébe temette az arcát, s kínosan nevetni kezdet.
– Jézusom, ez olyan ciki. El se hiszem, hogy így találkoztunk – motyogta magának. Amikor felnézett, mindketten nevetni kezdtünk, úgy, ahogy évek óta nem nevettem. Felszabadultan, vidáman, gondtalanul. A problémáim egy pillanatra elmúltak, és csak kacagtam a moston.
– Életemben nem volt részem ilyen kínos eseményben – mondta még mindig pirosan.
– Szerintem nekem sem – feleltem kedvesen, látva, hogy mennyire rosszul érzi magát. Igazából olyan volt, mint egy nagyobb főtt rák, a színe erről árulkodott. Volt egy olyan érzésem, hogy ha tehetné, most nagyon mélyre süllyedne, le a föld alá is. – Cloe vagyok – mutatkoztam be, csak hogy egy kicsit eltereljem a beszélgetést egy másik irányba.
– Debby – válaszolta. – Remélem nem akarsz sikoltozva elrohanni mellőlem.
– Nem túl valószínű. Eléggé bolondnak néznének, és még senkit sem ismerek. Nemrég érkeztem – mutattam a szegényes poggyászomra a fal mellett.
– Elsőéves vagy? – érdeklődött, közben leült az ágyra.
– Igen –bólintottam. – Ösztöndíjas vagyok.
Ahogy ezt kimondtam, legszívesebben vissza is szívtam volna, mert nem éreztem akkora érdemnek, hogy nem tudom magamtól fizetni az egyetemet. Imádkoztam, hogy Debby ne kérdezzen semmi személyeset, de nem azt a reakciót kaptam, mint hittem.
– Ne szégyelld magad emiatt – mosolygott fel rám. – Itt szinte mindenki úgy van, mint te. Én is ösztöndíjas vagyok. Csak a vagyonosak képesek megfizetni a hatalmas tandíjat.

Pár perc elteltével már az sem volt kétség számomra, hogy egész biztosan ki fogunk jönni Debby-vel, megtaláltuk azt a kis pontot, amit más embereknél nem voltam képes, és hamar beszédbe kezdtünk. Kiderült, hogy Debby másodéves, angol szakos, akárcsak amit én választottam, és néhány óránk összevonva lesz megtartva, így számíthattam egy ismerősre. Nagyon közvetlen lánynak láttam, barátságosnak és kedvesnek, akivel könnyen eltölti az ember a tanévét. Barna, szinte feketének ható haja a hátára omlott, állandóan mosolygott, vékony alkattal volt megáldva, hosszú lábakkal, tökéletes külsővel, s hihetetlenül ragyogó kék szemekkel. Más, aki először találkozik vele, biztos féltékenyen nézne rá a szépsége miatt. Arról is felvilágosított, hogyan is folynak itt a dolgok, felsorolt bizonyos klikkeket, hol és mikor tartanak bulikat, kikkel érdemes kezdeni és kikkel nem. Beszélt a focistákról, a pomponlányokról, az okosokról, a zeneszakosokról, és úgy átlagban mindenről, ami hasznos lehet számomra. Említett néhány elkényeztetett pletykafészekről, s bár őket nem tudtam megjegyezni, azért figyeltem. Kérdezősködött pár dolgot rólam, de igyekeztem többnyire elkerülni a válaszokat. Bármennyire is tűnt kedvesnek, azért a titkaimat meg akartam tartani magamnak, teljes homályban. Néhány titoknak nem szabad kitudódnia, örökre el kell őket rejteni egy kis kalitkába mélyen, hadd vesszen bele a sötétbe. Mindenkinek vannak olyan dolgai, amiket kitörölne örökre, s lévén, én változtatni és feledni jöttem ide az otthonom távolságából, a magánügyeimet meg akartam tartani önmagamnak. Debby egy idő után észrevette, hogy érzékenyen érint a puhatolózása, és abbahagyta, onnantól pedig be nem állt a szája, annyit traccsolt magáról. Segített kipakolni, aztán kerített egy pár ősrégi csajos filmet és ropogtatni valót is, és leültünk filmezni, mert az egyéb teendőinket csak hétfőn kellett elintéznünk, most pedig csak vasárnap délután fél négy volt. Elég előnytelen már most nekikezdeni a visszahúzódott, stréber életmódhoz.

Javában a harmadik film végén tartottunk, ebben a perben megszólalt Debby mobilja, ő pedig úgy kapta fel, mintha maga az elnök hívta volna. A pillanatnyi figyelemhiánytól hirtelen nagyon egyedül éreztem magam, mint akit évek óta hanyagolnak, bár ez nálam igaz is. A jeges fájdalom összeszorította a gyomrom, sav tódult a torkomba nézve, amint Debby gondtalanul pletykálgat egy valószínűleg még közelebbi barátjával, engem meg hirtelen kizár. Féltékenység, irigység avagy hatalommánia, de teljesen ki akartam sajátítani őt magamnak.
– Igen, persze – köszönt el a vonal túloldalán lévővel. – Úgy tűnik, van egy kis programunk estére – fordult vissza felém. – Remélem van dögös rucid, bulizunk egyet.
– Tessék? – néztem értetlenül.
– Megérkeztek a fiúk – magyarázta. – Hagyomány, hogy az év kezdetekor a diákszövetség fiútagjai csapnak egy partit a másik koleszben, ott a helyünk nekünk is.
– De...de még ez sincs, it felvegyek – hebegtem.
– Épp ezért vagyok én itt – vigyorodott el. – Bízd ide magad. Debby néni majd gondoskodik rólad.
Azt hiszem, ebben a pillanatban döntöttem úgy, hogy Debby igenis a barátnőmmé avanzsált.                                          

2017. február 16., csütörtök

1.Fejezet – Kávézó és kávézótárs

Sziasztok, drágák. :)
Az előző bejegyzésnél kaptam olyan üzeneteket, hogy folytassam
 a történetet minél hamarabb, én pedig viszonylag gyors próbáltam lenni.
Ha tetszik a rész, alul jelezd. Eléggé elégedett vagyok vele, ami nagy szó,
remélem nektek is elnyeri a tetszésetek majd.
Utólag is köszöntöm az új feliratkozót. Hiszem, hogy nem fogsz csalódni
a sztoriban. :D
xoxo Writer Girl

Cloe


Kettő előtt öt perccel állt be a taxi a hatalmas kollégium parkolójában, ami vágyaim szerint négy évig fog majd szállást nyújtani a megfáradt utazónak, vagyis nekem. Rajtam kívül még páran szedelőzködtek, reménykedve vagy épp megszeppent arccal, vidáman vagy épp könnyek között búcsúzkodtak, néhányan azonban, akik biztosan a felsősök lehettek, pokrócokkal letelepedtek a gyönyörű zöld gyepre és élvezték a kellemes napsütést. Jómagam is enyhén megilletődve bámultam a hatalmas épületkolosszust, mely tárt kapukkal, hatalmas fehér falaival várta az új beköltözőket. Bár Seattle nyújtott eddig nekem otthont, ehhez hasonló építményt még nem láttam. Az iskola, amely a hozzám hasonló szegény származású porontyoknak segített a tanulás terén, aprócska volt, zsúfolt termekkel és állott, penészes szaggal. Egy ilyen épületben, mint ez a kollégium itt előttem, igazi királynőnek érezhettem volna magam, és az lett volna a legkevesebb bajom, hogy anyával és három vodkás üveggel kell osztoznom egy egérlyukon.

Mint kiderült, az angol taxisofőrök sokkalta kedvesebbek és segítőkészebbek, mint az otthoniak, a fiatal srác, aki idáig elhozott készségesen kisegítette a két aprócska bőröndöm, sőt, még azt is felajánlotta, hogy felhozza a szobámba. Ugyan nemet mondtam neki, azért ragaszkodott hozzá, hogy legalább a kapuig elkísérjen, ahol végül kifizettem neki a fuvart, és egy kedves mosoly kíséretében elváltunk. Mivel fogalmam sem volt, most vajon mit is kellene tennem, csak értetlenül forgolódtam, várva egy égi jelre vagy bármire, ami a segítségemre lehet.                
– Szia, új vagy? – állt meg mellettem egy magas, kedves arcú srác. Úgy bólogattam, mint mikor a kutya jutalomfalatot lát. – Menj a portáshoz, ő majd eligazít.
– Köszönöm – mosolyogtam a fiúra, aki egy szép mosoly kíséretében biccentett, aztán tovaállt üdvözölni a következő szerencsétlenül járt diákot.
Forgolódtam még egy darabig, míg megakadt a szemem a kis kuckón a kapu mellett, aztán mikor megbizonyosodtam, hogy az lehet a porta, mert minden második diák odaballag, én is arrafelé vettem az utam. Az üveg mögött egy ráncos arcú, ránézésre mogorva tekintetű öregúr nézett farkasszemet velem, megemelve az egyik fehér szemöldökét, s várva a kérésem, kérdésem, vagy bármit, amiért most feltartom őt és a sort a hátam mögött.
– Öhm...helló,...azt mondták, ide kell jöjjek – dadogtam zavartan, mire az emberke még ellenségesebben bámult vissza rám. Amikor megkaptam az ösztöndíjam és a lehetőséget, hogy leléphessek, nem számítottam arra, hogy majd egy, a századik életévét ütő személy fogja tönkretenni a legelső napom az új környezetemben, de mégis megtörtént, szóval próbáljuk kihozni a legjobbat ebből az egészből, és még akkor is megnyerem a ,,ki bámulja a másikat" játékot. A portásnak végül feltűnt, hogy azért létezik olyan ember is, aki képes ellenszegülni neki, és legalább épp annyira kedvetlennek lenni, így egy rövid időig még mustrált, aztán sóhajtva előkapott egy jegyzetfüzetet.

Lediktáltatott pár semleges, érdektelen adatot, átnézett egy kifejezetten mérföldhosszú listát, irkált valamit a nevem mellé, majd átnyújtott egy aprócska szobakulcsot, egy zöld kulcstartóval és egy szintén zöld síppal.
– A szobád a 103-as, az első emeleten keresd, jobb felől. Ha nem találod, kérj meg egy felsőst, ő majd elkalauzol. A biztonsági sípot pedig csak akkor használd, ha életveszélyben vagy, ellenkező esetben büntetésbe kerülsz, és hidd el, azt te nem akarod. Elég régóta vagyok itt, a diáktanács néhány undorító, de még megengedett dologra is képes – tájékoztatott, és már fordult is a hátamban állóhoz.   Most már kicsivel több információval léptem át a küszöböt, szemügyre véve a kollégium belsejét is. Nem is tudom, mire számítottam, de egy teljesen átlagos lépcsőházban találtam magam, fehér falakkal, sötétszürke lépcsőkkel és sötétbarna ajtókkal. Minden ajtón egy-egy apró, fehér táblácska díszelgett, rajta egy segítségünkre váló számmal. A portásbácsi elbeszélését követve elindultam felfelé, az emeletre, melyet pontosan nyolc lépcsőfok választott el a földszinti részlegről. Ugyanaz a látvány fogadott, hosszú folyosó, zárt ajtók és hihetetlen tisztaság. A 103-as ajtó keresésére indultam, bár nem is volt keresésnek nevezhető, hisz szinte kiszúrta a szemem a számozás, hát nagy levegőt vettem, és miközben meg próbáltam magam emberelni kellőképpen ahhoz, hogy a lehetséges szobatársam, ne adj Isten szobatársaim ne akarjanak már második nap elmenekülni, vagy talán kidobni, és benyitottam.

Az ember nem is tudom, mire vár, mikor először továbbtanulásra adja a fejét, mi lesz majd azzal/azokkal a személyekkel, akikkel egy apró helyiségbe szorul be. Talán abban hisz, hogy majd konfettivel, szülinapi sípokkal és papírcsákóval a fejükön várják az új beköltözőt, bulit tartanak a tiszteletére és tortával tömik be a száját, miközben idétlenül vigyorognak egy szelfi elejéig, megpecsételve ezzel örök, végeérhetetlen barátságukat. Arra azonban senki sincs felkészülve, hogy ajtónyitás után egy üres szobát találjon, szétdobált csomagokkal, olyan összevisszaság közepette, mintha valakit alaposan kicibáltak volna onnan, kommandósok által felkutatva mindent a rejtett drogtartalék után. Ruhák hevertek szerte a padlón és az egyik ágyon, félig kiürített bőröndök, magassarkú cipők, papucsok és teniszek, míg csak a szem ellát, fésűk, hajfixálók és sminkcuccok mindenhol. Nem voltam felkészülve erre a látványra, így csak lefagyva álltam a nyitott ajtóban, mint valami bamba, kövülten bámulva az elém táruló képet, mérlegelvén, hogy milyen gyilkossági folyamatok zajlanak itt, hogy azt a sípot kaptunk. Csináljunk magunkból hülyét és essünk pofára már az első napon? Kipipálva, méghozzá egy hatalmas, zöld pipával.

Berúgva magam mögött a szerencsétlenül járt ajtót, átszlalomoztam az úttorlaszok között, s levágtam magam a még nagyjából szabadon maradt ágyra, a matrac rugózott a csekély súlyom alatt. Nem így terveztem a mai délutánt, viszont azért valahol örültem neki, hogy majd nem kell egy ismeretlen embernek tenni a szépet, holott a pokolba kívánod az egész valóját, netán, szerencsémet ismerve valami nagydarab, izzadt hippit kapok el, akivel esténként imákat mormolhatok a fák kivágása ellen. Még az sem elképzelhetetlen.

Azt az ötletet vetettem el magamnak, hogy mivel még úgyse tudom, kivel zárnak majd össze engem, talán kiélvezhetném a hátramaradt pár órát, elvégre bőven lesz időm kipakolni, és biztos, ami biztos. Halványan emlékeztem még arra az útszéli kis kávézóra, ami taxizás közben megragadt a tekintetem, egy műanyag kávés pohár és egy aprócska cukor volt a tábláján, amint vidáman, csillogó szemekkel mosolyognak egymásra, akár egy-egy gyerek, de a leginkább az tetszett, hogy egyedi külseje volt, amilyent még otthon sem láttam. Már abban a pillanatban, hogy megtekintettem, elhatároztam, hogy benézek ide, belülről vajon ugyanolyan aranyos-e.

Így történt, hogy visszafelé vettem az utam, miután bezártam a szobaajtóm, és reménykedtem benne, hogy megtalálom azt az utcát, amelyen a kávézó is feküdt. Persze még nem voltam tisztában semmivel sem ezen a környéken, még csak megszólítani se mertem senkit, attól tartva, hogy majd nem a megfelelő tisztelettel szólok, és akkor jól megjárom. Se időm, se lehetőségem nem volt körültekintőbben utánakeresni Edinburgh-nak, annyit tudtam, hogy félig brit, félig skót emberek lakják, de előfordulnak hozzám hasonlóan amerikaiak is, továbbá kedvelt kulturális központ és sokan próbálják ki magukat a helyi egyetemen, ráadásul utána csupa kellemes élményekkel távoznak el. Mivel azonban, hogy nem volt merszem bárkitől is segítséget kérni, teljesen egyedül kellett bolyonganom az ismeretlen utcákon, ahol rendszerint megbámultak, mert míg mindenki más az itteni divatot követve nyári ruhát vagy hosszú szoknyát és színes atlétát viselt tangapapuccsal, addig én az otthonról hozott farmersort, együtteses póló és tornacsuka kinézetem kitűnt közülük, s sejtettem, hogy amint kellő távolságra kerülök innen, szépen kibeszélik majd, hogy egy újabb amerikai érkezett. Egyesek olyannyira megnéztek maguknak, hogy kedvem lett volna visszaszólni nekik, mégsem tettem, hisz én magam vagyok a bevándorló.

Majdhogynem háromnegyed órába telt, míg sikerült elkeverednem a megfelelő utcába, onnan pedig követtem az emberáradatot, ilyen módon sikerült eljutnom az eredeti célomhoz. Azonnal megcsapta az orrom a friss kávé és péksütemények illatának mámorító keveréke, épp csak benyitottam. Pont az kaptam, amire számítottam, csábító ajánlatot és a világ legédesebb belső terét. A kiszolgáló lány kedvesen mosolygott, mikor megkérdezte, mit kérek.
– Egy cappuccinot, ha van – feleltem, aztán megakadt a szemem egy hatalmas, cukormázas muffinon, ami mintha csak rám várt volna. – És egy ilyent is – mutattam a kiszemelt édességre.
– Elvitelre? – érdeklődött a lány, írva a rendelésem.
– Nem, szerintem beülök – néztem egy üres asztalra. A lány bólintott, és már hátra is lépett, hogy munkának láthasson, én pedig odébb ballagtam, s leültem egy viszonylag félreeső asztalkához, melyet vékony sáv választott el a hatalmas ablakszemtől, a kényelmes járkálás érdekében. A telefonomat nyomkodtam, a tanrendet olvasva, mikor megszólalt az újabb vendéget jelző csengő, és valaki megállt mellettem, árnyékot vetve ezzel rám. Unottan és dühösen néztem oldalra, az akaratlanul szerzett társam felé, elvégre mégis arról volt szó, hogy eltakarta előlem a drága napfényt, de a szavam is elakadt, két ok miatt is. Az első az volt, hogy az illető egy pasi volt. Egy hímnemű, akikkel ugye nem volt valami jó viszonyom, köszönhetem anyának. A másik pedig, hogy bár az ellenkező nemet képviselte, eszméletlenül jóképű volt, hihetetlenül, elképzelhetetlenül jóképű. A férfi műremek tökéletes megtestesítője, mely görög szobrászok munkáit küldi a szégyenbe. És ez most  nem vicc, sem valami tinilányos ömlengés, csak a színtiszta igazság. Ezt is gondoltam róla úgy egy fél percig. De aztán kinyitotta a száját, és minden jóhiszeműségem feléje tovaszállt.
– A helyemen ülsz – döntötte félre a fejét, megemelve egy szemöldökét.
– Nem látom sehol se a neved, sőt, semmiféle nevet sem, tehát megtennéd, hogy tovább mész, és mondjuk nem teszed tönkre már az első napom? – feleltem kapásból, s visszatértem a mobilomhoz. A srác viszont nem hogy nem ment odébb, egyszerűen jogot formált rá, és leült velem szemben, mire zavartan néztem vele szembe. – Mégis mit csinálsz?
– Tetszik az akcentusod – vigyorgott ismét, figyelmen kívül hagyva, hogy engem kifejezetten zavar a társasága, észbontó kinézet ide vagy oda. – Amerikai vagy?
– Ennek most mi köze van ahhoz, amit mondtam? – értetlenkedtem, de közlöm, jogosan. A fiú vagy részeg volt, vagy félig süket, esetleg csak a számára érdekes kijelentéseket hallotta meg.
– Aha, amerikai vagy – válaszolt saját magának, ezután pedig hátradőlt a fejével, épp mikor a kedves kiszolgálólány felénk indult, kezében a rendelésemmel. A szememmel próbáltam könyörögni a fajtársamnak, hogy legyen szíves elküldeni a hívatlan kávézótársam, ő csak letette elém az italom és a sütit, majd az említett zaklatóhoz fordult.
– Szia, Mark – mosolygott neki úgy, akár egy lottófőnyereménynek. – Hozhatom a szokásosat?
– A fejembe látsz, Katy – kacsintott rá ezek szerint Mark. Meg kell hagyni, szép neve volt, és találó is, illett a macsós testhez a macsós név.
– Azt hiszem, mégis szeretném elvinni ezeket – szakítottam félbe a turbékolást, mert ehhez a legkevesebb kedvem volt. Ráadásul Mark jelenléte, lévén férfi nemű, idegesített és rossz érzéssel töltött el engem.
– Ó, hogyne, hozok egy szatyrot – szégyellte el magát a csaj, majd a pulthoz rohan, szó szerint rohant. Összepakolva a csomagot kifizettem mindent, s kifele indultam az ajtón.
– Még találkozunk, bébi – kiáltott utánam Mark, én pedig az idióta helyzet ellenére is vörös fejjel léptem ki az utcára.                                 

2017. február 4., szombat

Prológus – Szabad, mint a madár

Sziasztok, blogmanócskák. :)
A legújabb blogom megnyitotta a kapuit, mindenkit szívesen vár. 
A prológus egyelőre egy kicsit rövid lett, de a fejezeteket majd hosszabbra tervezem. 
Ha tetszik a rész, iratkozzatok fel, vagy írjatok véleményt.
UI. Fogalmam sincs miért, a szöveg saját magát fehérrel kijelölte, és mivel
a design nem a sajátom, nem tudok mit kezdeni vele, hiába próbálkozom, de
remélem nem zavar majd titeket az olvasás közben.   
xoxo Writer Girl :)  

Cloe


Az emberek többsége borzalmasnak, sőt, időközönként rémisztőnek írja le az első repülős utazását, én azonban ahhoz az igen alacsony százalékhoz tartozom, akik igenis képesek örülni az olyan csekélységeknek is, mint hogy több száz méter magasan repülsz a talaj felett. Ilyenkor érzem magam igazán szabadnak és mindentől függetlennek, bámulok ki a kis kerek ablakon, a lenyugvó naptól vörösre színeződött felhőkre, az elsuhanó madarakra, s úgy érzem, mintha én is velük szállnék egy szebb jövő felé, a saját vágyaim irányába, ahol nem kell figyelnem senkire, nem kell tartanom senki rosszindulatú megjegyzésétől, és csak magamnak élhetek. Eddig mindezt elvette tőlem az ittas anyám, meg az ő szintén részeges barátai és éjszakás vendégei, akik úgy váltogatták egymást a házban, akár az őszi erdő a színeit. Az ember tizenhat évesen élni akar, úgy igazán, apró rövidnadrágot, haspólót és vészesen magas sarkú cipőt viselni, hajnalig bulizni egy ismeretlen házában, másnaposan ébredni, elütni az első cigarettáját, megcsókolni a legutáltabb ellenfele barátját az illető szeme láttára. Egy tizenhat éves kamasz barátokat akar, pörgésre, szerelemre vágyik, néha sírni akar, néha bánkódni, néha gyűlölni, a vizsgákért szorítani, utolsó pillanatban összekapni magát, miután egész évben lazsált, szidni a tanárait, megrongálni az iskolai csontvázat, áthágni minden szabályt, piercinget tetetni, feketére festeni a körmét, és néha már taszító sminket viselni. Egy tinédzser megtapasztalhatja az élet nyújtotta összes kalandot, összes tévedést, összes veszteséget és összes győzelmet. Nekem ebből nem jutott semmi. Én nem járhattam partikra, mert nem volt időm a sok munka miatt, amit vállalnom kellett egy lepukkant bárban, hogy megvehessem a szükséges ételt és kifizethessem az eget rengető összegeket kérő számlákat. Nem voltak barátaim, anya miatt nem mertem közeledni senki felé sem, egyetlen igazi társamnak a negyedünkben élő kóbor kutyákat tartottam. A szerelemről pedig szó sem lehetett, egyetlen fiúra se volt merszem többként tekinteni, anya szépen belém táplálta a teóriáját, miszerint minden hímnemű egy szemét semmirekellő, így akarva akaratlanul mindig bennem volt a kételkedés az ellenkező nem példányai felé. Ellenben minden nap megtanulhattam, hogy a sors nem fogja a pihe puha selyempárnát alád tenni önszántából, ha akarsz valamit, tégy is érte. Tizennyolc évem alatt szenvedtem minden percben a túlélésért, megszereztem minden tapasztalatot a harcolás művészetéről, foggal körömmel kellett kapaszkodnom az álmaimba, és ma végre egyre közelebb láttam magamhoz a fényt az alagút végén. Annyi év kin keserves szenvedés után végre úgy éreztem, van miért élnem.

1998. március 18-án jöttem a világra, Seattle egyik külső nyomornegyedében, a senki gyerekeként. Már az elejétől kezdve nem kellettem egy árva léleknek sem, anya mindig is a vodkás üveget részesítette nagyobb előnyben, míg én tengődtem, ahogy tudtam. Nem kaptam meg a lehetőséget, hogy kórházban, szakértő kezek és tiszta környezet közepette születhessek meg, helyette egy mocskos furgont kaptam, két részeg felnőttet és egy régen nyugdíjazott kórházi takarítónőt. Talán az egyetlen indok, hogy nem adtak ott és akkor árvaházba, hogy egyedül élő, munkanélküli gyerekes asszonyként jó summát fizettek anyának, hogy gondomat viselje. Ő természetesen ezt a feladatot úgy tekintette, hogy otthagyott engem az ágyban, bezárkózott a saját kis világába, és ha néha felsírtam, a számba nyomott egy ragacsos, poros cumit. Nem volt mellettem, mikor először mászni kezdtem, és akkor sem, mikor először lábra álltam. Teljesen figyelmen kívül hagyta az első fogam növésének fájdalmas folyamatát, az első szavam, vagy éppen az első sikeresen elvégzett osztályom. Volt egy anyukám, aki sosem volt mellettem, ha kellett. Kaptam tőle egy családnevet, de ugyan mire is mentem vele. Még a keresztnevem sem ő adta, hanem az éppen akkor aktuális barátja, borgőzös állapotában, rábökve az első női névre a telefonja névjegyzékében. Kilenc évig vártam rá, hátha feltűnik az egyetlen családtagomnak, én is a házában élek, de rá kellett jönnöm, hogy vagy átlátszó vagyok, vagy egyáltalán nem számítok. Tíz évesen már csak magamra voltam utalva, hát megtanultam élni a folyamatos küzdelemmel a túlélésért, és elfogadtam a magányt. Tizenöt évesen munkába álltam, onnantól kezdve pedig egymagam intéztem az iskolámat és a háztartást, főztem, takarítottam, mostam kettőnkre. Egy idő után már annyira felhalmozódott minden az életemben, hogy attól tartottam, képtelen leszek elvégezni az iskolát. Kilencedikes voltam, alacsony, már-már pocsék jegyekkel, sokszor elaludtam az órákon a fáradtság és a néha éjszakába nyúló viták miatt anya és egy ismerőse között. Az is előfordult, hogy középúton kaptam egy-két ütést. Először csak pár kisebb pofon, később, mikor eldurvult a helyzet, volt rá példa, hogy megdobott valamivel, pohárral, üres üveggel, cipővel, ami épp anya kezébe akadt. Jó gyerekhez híven nem törődtem vele, mindent az elborult agyára fogtam, mikor azonban szó nélkül elnézte, hogy egy randipartnere is hozzám verjen, mert miattam nem jött össze a terve, elegem lett mindenből. Ezt követően már csak magammal törődtem, s ahogy anya engem, úgy én is semmibe vettem őt. Ha enni akart, magának kellett ételt készítenie, ha kitakarította a szobáját, tisztaság volt, ellenkező esetben én elvoltam a magam térfelén, ami mindig makulátlanul csillogott. Hallottam ugyan ilyen olyan megjegyzéseket a viselkedésemre, mégse érdekelt, hogy rájöhettem, hogy értelmetlen egy olyan háborúba belekeveredni, ahol úgyis az ellenfél nyer, míg te a saját véredet ontod. Sokkal több időt fordítottam a leckékre, a dolgozatokra, a szabadidőmet a könyvtár nyugodt környezetében töltöttem, haza csak aludni jártam. Tizedik végére megmutatkozott a változás, és évfolyam másodikként végeztem. 

Mindazok ellenére azonban, hogy minden jóra kezdett fordulni, már amennyire jónak lehetett nevezni az életem, egy idő után már egyetemre, jövőre, családra és biztos, jól fizető munkahelyre vágytam, ahol nem kell kétpercenként undorító, idős, ittas emberek kezeit lesöpörnöm a testem különböző részeiről. A továbbtanulás teljességgel kivitelezhetetlennek tűnt számomra, bármennyit is spóroltam, a tandíj, a kollégium és a könyvek ára jóval meghaladta a kevéske zsebpénzem. Talán a jószerencse, vagy egy ősöm szelleme, netán egy jó tündérkeresztanya volt a felelős, mikor aztán behívtak az igazgatóiba, és bejelentették, hogy kiválasztottak egy ösztöndíjprogramra, ami biztosítaná minden fedezetem, cserébe a jó tanulási átlagomért. S mikor azt is megtudtam, hogy ez az egyetem Edinburgh-ban található, azonnal belementem, érettségi után extra gőzzel nekiláttam a munkának, bevállaltam reggeli, délutáni, sőt, még éjjeli műszakot is egyaránt, pénzt gyűjtöttem, és a szeptember beköszöntöttével titokban összepakoltam és mindenféle viszlát nélkül eltűntem, felültem az első repülőgépre, most pedig itt tartok, várom, hogy végre elérhessek az úti célomhoz. 

A pilóta hangja csendül a hangszórókban, bekössük magunkat, a gép pedig egy utolsó döcögéssel leszáll. Lekapom a szerény poggyászom a csomagtartóról, aztán a tömeget követve nekiindulok a zsúfolt reptérnek. Körülöttem mindenki köszön mindenkinek, párok és családtagok ölelkeznek, kisgyerekek rohangálnak, a háttérben bemondják az épp érkező vagy távozó gépeket. Egymagamban ballagok a kijárat felé, a napfény irányába, és végre azt érzem, hogy szabad vagyok.  Szabad, mint a madár.
Szablon wykonała Sasame Ka dla Zaczarowane Szablony
CREDITS
Pngs Patterns