2017. február 16., csütörtök

1.Fejezet – Kávézó és kávézótárs

Sziasztok, drágák. :)
Az előző bejegyzésnél kaptam olyan üzeneteket, hogy folytassam
 a történetet minél hamarabb, én pedig viszonylag gyors próbáltam lenni.
Ha tetszik a rész, alul jelezd. Eléggé elégedett vagyok vele, ami nagy szó,
remélem nektek is elnyeri a tetszésetek majd.
Utólag is köszöntöm az új feliratkozót. Hiszem, hogy nem fogsz csalódni
a sztoriban. :D
xoxo Writer Girl

Cloe


Kettő előtt öt perccel állt be a taxi a hatalmas kollégium parkolójában, ami vágyaim szerint négy évig fog majd szállást nyújtani a megfáradt utazónak, vagyis nekem. Rajtam kívül még páran szedelőzködtek, reménykedve vagy épp megszeppent arccal, vidáman vagy épp könnyek között búcsúzkodtak, néhányan azonban, akik biztosan a felsősök lehettek, pokrócokkal letelepedtek a gyönyörű zöld gyepre és élvezték a kellemes napsütést. Jómagam is enyhén megilletődve bámultam a hatalmas épületkolosszust, mely tárt kapukkal, hatalmas fehér falaival várta az új beköltözőket. Bár Seattle nyújtott eddig nekem otthont, ehhez hasonló építményt még nem láttam. Az iskola, amely a hozzám hasonló szegény származású porontyoknak segített a tanulás terén, aprócska volt, zsúfolt termekkel és állott, penészes szaggal. Egy ilyen épületben, mint ez a kollégium itt előttem, igazi királynőnek érezhettem volna magam, és az lett volna a legkevesebb bajom, hogy anyával és három vodkás üveggel kell osztoznom egy egérlyukon.

Mint kiderült, az angol taxisofőrök sokkalta kedvesebbek és segítőkészebbek, mint az otthoniak, a fiatal srác, aki idáig elhozott készségesen kisegítette a két aprócska bőröndöm, sőt, még azt is felajánlotta, hogy felhozza a szobámba. Ugyan nemet mondtam neki, azért ragaszkodott hozzá, hogy legalább a kapuig elkísérjen, ahol végül kifizettem neki a fuvart, és egy kedves mosoly kíséretében elváltunk. Mivel fogalmam sem volt, most vajon mit is kellene tennem, csak értetlenül forgolódtam, várva egy égi jelre vagy bármire, ami a segítségemre lehet.                
– Szia, új vagy? – állt meg mellettem egy magas, kedves arcú srác. Úgy bólogattam, mint mikor a kutya jutalomfalatot lát. – Menj a portáshoz, ő majd eligazít.
– Köszönöm – mosolyogtam a fiúra, aki egy szép mosoly kíséretében biccentett, aztán tovaállt üdvözölni a következő szerencsétlenül járt diákot.
Forgolódtam még egy darabig, míg megakadt a szemem a kis kuckón a kapu mellett, aztán mikor megbizonyosodtam, hogy az lehet a porta, mert minden második diák odaballag, én is arrafelé vettem az utam. Az üveg mögött egy ráncos arcú, ránézésre mogorva tekintetű öregúr nézett farkasszemet velem, megemelve az egyik fehér szemöldökét, s várva a kérésem, kérdésem, vagy bármit, amiért most feltartom őt és a sort a hátam mögött.
– Öhm...helló,...azt mondták, ide kell jöjjek – dadogtam zavartan, mire az emberke még ellenségesebben bámult vissza rám. Amikor megkaptam az ösztöndíjam és a lehetőséget, hogy leléphessek, nem számítottam arra, hogy majd egy, a századik életévét ütő személy fogja tönkretenni a legelső napom az új környezetemben, de mégis megtörtént, szóval próbáljuk kihozni a legjobbat ebből az egészből, és még akkor is megnyerem a ,,ki bámulja a másikat" játékot. A portásnak végül feltűnt, hogy azért létezik olyan ember is, aki képes ellenszegülni neki, és legalább épp annyira kedvetlennek lenni, így egy rövid időig még mustrált, aztán sóhajtva előkapott egy jegyzetfüzetet.

Lediktáltatott pár semleges, érdektelen adatot, átnézett egy kifejezetten mérföldhosszú listát, irkált valamit a nevem mellé, majd átnyújtott egy aprócska szobakulcsot, egy zöld kulcstartóval és egy szintén zöld síppal.
– A szobád a 103-as, az első emeleten keresd, jobb felől. Ha nem találod, kérj meg egy felsőst, ő majd elkalauzol. A biztonsági sípot pedig csak akkor használd, ha életveszélyben vagy, ellenkező esetben büntetésbe kerülsz, és hidd el, azt te nem akarod. Elég régóta vagyok itt, a diáktanács néhány undorító, de még megengedett dologra is képes – tájékoztatott, és már fordult is a hátamban állóhoz.   Most már kicsivel több információval léptem át a küszöböt, szemügyre véve a kollégium belsejét is. Nem is tudom, mire számítottam, de egy teljesen átlagos lépcsőházban találtam magam, fehér falakkal, sötétszürke lépcsőkkel és sötétbarna ajtókkal. Minden ajtón egy-egy apró, fehér táblácska díszelgett, rajta egy segítségünkre váló számmal. A portásbácsi elbeszélését követve elindultam felfelé, az emeletre, melyet pontosan nyolc lépcsőfok választott el a földszinti részlegről. Ugyanaz a látvány fogadott, hosszú folyosó, zárt ajtók és hihetetlen tisztaság. A 103-as ajtó keresésére indultam, bár nem is volt keresésnek nevezhető, hisz szinte kiszúrta a szemem a számozás, hát nagy levegőt vettem, és miközben meg próbáltam magam emberelni kellőképpen ahhoz, hogy a lehetséges szobatársam, ne adj Isten szobatársaim ne akarjanak már második nap elmenekülni, vagy talán kidobni, és benyitottam.

Az ember nem is tudom, mire vár, mikor először továbbtanulásra adja a fejét, mi lesz majd azzal/azokkal a személyekkel, akikkel egy apró helyiségbe szorul be. Talán abban hisz, hogy majd konfettivel, szülinapi sípokkal és papírcsákóval a fejükön várják az új beköltözőt, bulit tartanak a tiszteletére és tortával tömik be a száját, miközben idétlenül vigyorognak egy szelfi elejéig, megpecsételve ezzel örök, végeérhetetlen barátságukat. Arra azonban senki sincs felkészülve, hogy ajtónyitás után egy üres szobát találjon, szétdobált csomagokkal, olyan összevisszaság közepette, mintha valakit alaposan kicibáltak volna onnan, kommandósok által felkutatva mindent a rejtett drogtartalék után. Ruhák hevertek szerte a padlón és az egyik ágyon, félig kiürített bőröndök, magassarkú cipők, papucsok és teniszek, míg csak a szem ellát, fésűk, hajfixálók és sminkcuccok mindenhol. Nem voltam felkészülve erre a látványra, így csak lefagyva álltam a nyitott ajtóban, mint valami bamba, kövülten bámulva az elém táruló képet, mérlegelvén, hogy milyen gyilkossági folyamatok zajlanak itt, hogy azt a sípot kaptunk. Csináljunk magunkból hülyét és essünk pofára már az első napon? Kipipálva, méghozzá egy hatalmas, zöld pipával.

Berúgva magam mögött a szerencsétlenül járt ajtót, átszlalomoztam az úttorlaszok között, s levágtam magam a még nagyjából szabadon maradt ágyra, a matrac rugózott a csekély súlyom alatt. Nem így terveztem a mai délutánt, viszont azért valahol örültem neki, hogy majd nem kell egy ismeretlen embernek tenni a szépet, holott a pokolba kívánod az egész valóját, netán, szerencsémet ismerve valami nagydarab, izzadt hippit kapok el, akivel esténként imákat mormolhatok a fák kivágása ellen. Még az sem elképzelhetetlen.

Azt az ötletet vetettem el magamnak, hogy mivel még úgyse tudom, kivel zárnak majd össze engem, talán kiélvezhetném a hátramaradt pár órát, elvégre bőven lesz időm kipakolni, és biztos, ami biztos. Halványan emlékeztem még arra az útszéli kis kávézóra, ami taxizás közben megragadt a tekintetem, egy műanyag kávés pohár és egy aprócska cukor volt a tábláján, amint vidáman, csillogó szemekkel mosolyognak egymásra, akár egy-egy gyerek, de a leginkább az tetszett, hogy egyedi külseje volt, amilyent még otthon sem láttam. Már abban a pillanatban, hogy megtekintettem, elhatároztam, hogy benézek ide, belülről vajon ugyanolyan aranyos-e.

Így történt, hogy visszafelé vettem az utam, miután bezártam a szobaajtóm, és reménykedtem benne, hogy megtalálom azt az utcát, amelyen a kávézó is feküdt. Persze még nem voltam tisztában semmivel sem ezen a környéken, még csak megszólítani se mertem senkit, attól tartva, hogy majd nem a megfelelő tisztelettel szólok, és akkor jól megjárom. Se időm, se lehetőségem nem volt körültekintőbben utánakeresni Edinburgh-nak, annyit tudtam, hogy félig brit, félig skót emberek lakják, de előfordulnak hozzám hasonlóan amerikaiak is, továbbá kedvelt kulturális központ és sokan próbálják ki magukat a helyi egyetemen, ráadásul utána csupa kellemes élményekkel távoznak el. Mivel azonban, hogy nem volt merszem bárkitől is segítséget kérni, teljesen egyedül kellett bolyonganom az ismeretlen utcákon, ahol rendszerint megbámultak, mert míg mindenki más az itteni divatot követve nyári ruhát vagy hosszú szoknyát és színes atlétát viselt tangapapuccsal, addig én az otthonról hozott farmersort, együtteses póló és tornacsuka kinézetem kitűnt közülük, s sejtettem, hogy amint kellő távolságra kerülök innen, szépen kibeszélik majd, hogy egy újabb amerikai érkezett. Egyesek olyannyira megnéztek maguknak, hogy kedvem lett volna visszaszólni nekik, mégsem tettem, hisz én magam vagyok a bevándorló.

Majdhogynem háromnegyed órába telt, míg sikerült elkeverednem a megfelelő utcába, onnan pedig követtem az emberáradatot, ilyen módon sikerült eljutnom az eredeti célomhoz. Azonnal megcsapta az orrom a friss kávé és péksütemények illatának mámorító keveréke, épp csak benyitottam. Pont az kaptam, amire számítottam, csábító ajánlatot és a világ legédesebb belső terét. A kiszolgáló lány kedvesen mosolygott, mikor megkérdezte, mit kérek.
– Egy cappuccinot, ha van – feleltem, aztán megakadt a szemem egy hatalmas, cukormázas muffinon, ami mintha csak rám várt volna. – És egy ilyent is – mutattam a kiszemelt édességre.
– Elvitelre? – érdeklődött a lány, írva a rendelésem.
– Nem, szerintem beülök – néztem egy üres asztalra. A lány bólintott, és már hátra is lépett, hogy munkának láthasson, én pedig odébb ballagtam, s leültem egy viszonylag félreeső asztalkához, melyet vékony sáv választott el a hatalmas ablakszemtől, a kényelmes járkálás érdekében. A telefonomat nyomkodtam, a tanrendet olvasva, mikor megszólalt az újabb vendéget jelző csengő, és valaki megállt mellettem, árnyékot vetve ezzel rám. Unottan és dühösen néztem oldalra, az akaratlanul szerzett társam felé, elvégre mégis arról volt szó, hogy eltakarta előlem a drága napfényt, de a szavam is elakadt, két ok miatt is. Az első az volt, hogy az illető egy pasi volt. Egy hímnemű, akikkel ugye nem volt valami jó viszonyom, köszönhetem anyának. A másik pedig, hogy bár az ellenkező nemet képviselte, eszméletlenül jóképű volt, hihetetlenül, elképzelhetetlenül jóképű. A férfi műremek tökéletes megtestesítője, mely görög szobrászok munkáit küldi a szégyenbe. És ez most  nem vicc, sem valami tinilányos ömlengés, csak a színtiszta igazság. Ezt is gondoltam róla úgy egy fél percig. De aztán kinyitotta a száját, és minden jóhiszeműségem feléje tovaszállt.
– A helyemen ülsz – döntötte félre a fejét, megemelve egy szemöldökét.
– Nem látom sehol se a neved, sőt, semmiféle nevet sem, tehát megtennéd, hogy tovább mész, és mondjuk nem teszed tönkre már az első napom? – feleltem kapásból, s visszatértem a mobilomhoz. A srác viszont nem hogy nem ment odébb, egyszerűen jogot formált rá, és leült velem szemben, mire zavartan néztem vele szembe. – Mégis mit csinálsz?
– Tetszik az akcentusod – vigyorgott ismét, figyelmen kívül hagyva, hogy engem kifejezetten zavar a társasága, észbontó kinézet ide vagy oda. – Amerikai vagy?
– Ennek most mi köze van ahhoz, amit mondtam? – értetlenkedtem, de közlöm, jogosan. A fiú vagy részeg volt, vagy félig süket, esetleg csak a számára érdekes kijelentéseket hallotta meg.
– Aha, amerikai vagy – válaszolt saját magának, ezután pedig hátradőlt a fejével, épp mikor a kedves kiszolgálólány felénk indult, kezében a rendelésemmel. A szememmel próbáltam könyörögni a fajtársamnak, hogy legyen szíves elküldeni a hívatlan kávézótársam, ő csak letette elém az italom és a sütit, majd az említett zaklatóhoz fordult.
– Szia, Mark – mosolygott neki úgy, akár egy lottófőnyereménynek. – Hozhatom a szokásosat?
– A fejembe látsz, Katy – kacsintott rá ezek szerint Mark. Meg kell hagyni, szép neve volt, és találó is, illett a macsós testhez a macsós név.
– Azt hiszem, mégis szeretném elvinni ezeket – szakítottam félbe a turbékolást, mert ehhez a legkevesebb kedvem volt. Ráadásul Mark jelenléte, lévén férfi nemű, idegesített és rossz érzéssel töltött el engem.
– Ó, hogyne, hozok egy szatyrot – szégyellte el magát a csaj, majd a pulthoz rohan, szó szerint rohant. Összepakolva a csomagot kifizettem mindent, s kifele indultam az ajtón.
– Még találkozunk, bébi – kiáltott utánam Mark, én pedig az idióta helyzet ellenére is vörös fejjel léptem ki az utcára.                                 

6 megjegyzés:

  1. Imádtam, imádtam és imádtam! Most a kövit!! :-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. köszönöm, írok minél hamarabb, ígérem. :)

      Törlés
  2. Nagyon jó kis rész lett, már várom, hogy mi fog kisülni belőle. :)

    VálaszTörlés
  3. Egyszerűen nagyon megkedveltem ezt a történetet. Várom, hogy folytasd!

    VálaszTörlés

Szablon wykonała Sasame Ka dla Zaczarowane Szablony
CREDITS
Pngs Patterns