2017. március 18., szombat

2.Fejezet – A szobatárs

Sziasztok, blogmanócskák. :)
Új részt hoztam nektek, talán ideje is volt, és hogy ne
szaporítsam feleslegesen a semmit, inkább kezdjünk bele. Ha tetszik,
írjatok, iratkozzatok fel.
xoxo Writer Girl 

Cloe 



Még akkor is forrt bennem a düh a nagyképű ismeretlen iránt (akinek persze utólag megtudtam a nevét, de attól még ismeretlennek tekinthetem), mikor már elhagytam a barátságos kis kávézóházat, a flörtölő kiszolgálóval és a zaklató vendégével együtt. Igazából nem az volt a bajom, hogy leült mellém gátlástalanul flörtölni, a reakció mélyről érkezett, valahonnan a sérült lelkem legaljáról. Anya mindig is úgy írta le azokat a férfiakat, akikben nem lehet megbízni, mint amilyen ez a fiú is volt velem. Pimasz, magabiztos, pofátlanul jóképű, de a végén mindig csak kihasznál és elsétál. Igazából a srác semmit se ártott nekem, az ösztönös reakcióm mégis bekapcsolt, és jelezte, hogy menjek, mielőtt rosszat lépek és megsérülhetek. Nem ilyennek szántam a legelső napom Edinburgh-ban, persze nem is én lennék, ha a sors nem szólt volna közbe az akaratom nélkül is.

Egy szinte üres parkban ültem le, ahol csak pár kisgyerek játszott az erre kialakított játszótéren, letelepedtem egy árnyékos padra, ott fogyasztottam el az ételem. Aki úgy nőtt fel ahogy én, annak nem jelent különösebb gondot, hogy szégyenkezés nélkül, nyilvános helyen étkezzen. Sőt, mindig is azt tartottam, hogy van valami pofátlan és lázadó, ha olyant teszel, ami másokat arra késztet, hogy megbámuljanak. Rég ettem olyan finomat, mint amilyen ez a muffin volt, szinte éreztem, ahogy a lelkem egy apró része felujjong az örömtől, amit egy apró kis édesség hozott az életembe. Keserűen elmosolyodtam, mikor eszembe jutott az emlék, mikor is először láttam efféle finomságot. Születésnapom volt, pontosan a tizedik életévem ünnepeltem aznap, nem mintha ez annyira érdekelte volna bármelyik hozzátartozóm. Anya úgy tért haza, hogy süteményt hozott magával. Majd kiugrottam a bőrömből, hisz abban bíztam, anya nekem tervezett valamit. Gyerekálmom örökre elveszett, mikor megláttam anyám stricijét a fotelben terpeszkedni, sört vedelni, és közben azt a sütit ette, amit én kellett volna megkapjak. Tíz évesen az egész napnak az enyémnek kellett volna lennie, anya egyedüli hercegnője kellett volna legyek, akár a többi gyerek. Ehelyett beküldtek a szobámba vacsora nélkül, s hallgathattam, hogy anya mi mindent szolgál a férfinak.

A szívszorító emlék hatására érezte a szemembe összegyűlő könnyeket. Ez is egy azon dolgok közül, amiket képtelen leszek valaha is elfelejteni anyának. Tönkretenni a hiú ábrándjaimat több annál, mint amit képes lettem volna elfogadni a sorstól. Ez nem egy olyan dolog volt. mint mondjuk megtudni. hogy nincs Mikulás vagy húsvéti nyúl, azt még megemészti mindenki így vagy úgy, ez az érzés tönkretesz, felemészt, lecsupaszít.

Újra elindultam a kollégium irányába, és csupán tíz perc alatt meg is találtam, ezúttal mindenféle segítség nélkül Legalább ezt az útvonalat sikeredett már a legelső napomon megjegyeznem. A portás pillantásra se méltat, mikor elhaladok mellette (nyilván rosszul érintette, hogy megnyertem a farkasszemezős játékát). Az ajtómra azonnal rálelek, hisz egy hatalmas, sárga tábla van kiakasztva rá, rózsaszín és lila betűkkel ráírva a Ne zavarj! felirat. Akárki is a társam erre az évre, nagyon vágyhat a jólétére. Úgy nyitottam be, hogy bármire felkészültem, csak épp arra a képre nem, ami fogadott. Következőkor feltétlen emlékeztetem magam, hogy esetleg kopogjak be, és csak azután lépjek be, különben szembekerülhetsz egy olyan momentummal. mikor a szobatársad a pólója nélkül  élezi az időt a barátja társaságában. A torkom mélyéről meglepett kis sikoly tört fel.
– Istenem! – kiáltottam fel döbbenten, mire a lány ijedten ugrott le a másik személyről. Szégyenkezést és meglepettséget sugárzott a tágra nyílt szeme, ahogy végigpásztázott. A vörösség elborította az arcát, míg a srác is felkelt az összegyűrt ágyról, megigazítva a zilált öltözékét.
– Azt hiszem, most inkább megyek – állt meg a lány mellett, gyorsan nyomott egy puszit annak a homlokára, aztán kisietett az ajtón, amilyen gyorsan csak tudott. A leendő szobatársam a kezébe temette az arcát, s kínosan nevetni kezdet.
– Jézusom, ez olyan ciki. El se hiszem, hogy így találkoztunk – motyogta magának. Amikor felnézett, mindketten nevetni kezdtünk, úgy, ahogy évek óta nem nevettem. Felszabadultan, vidáman, gondtalanul. A problémáim egy pillanatra elmúltak, és csak kacagtam a moston.
– Életemben nem volt részem ilyen kínos eseményben – mondta még mindig pirosan.
– Szerintem nekem sem – feleltem kedvesen, látva, hogy mennyire rosszul érzi magát. Igazából olyan volt, mint egy nagyobb főtt rák, a színe erről árulkodott. Volt egy olyan érzésem, hogy ha tehetné, most nagyon mélyre süllyedne, le a föld alá is. – Cloe vagyok – mutatkoztam be, csak hogy egy kicsit eltereljem a beszélgetést egy másik irányba.
– Debby – válaszolta. – Remélem nem akarsz sikoltozva elrohanni mellőlem.
– Nem túl valószínű. Eléggé bolondnak néznének, és még senkit sem ismerek. Nemrég érkeztem – mutattam a szegényes poggyászomra a fal mellett.
– Elsőéves vagy? – érdeklődött, közben leült az ágyra.
– Igen –bólintottam. – Ösztöndíjas vagyok.
Ahogy ezt kimondtam, legszívesebben vissza is szívtam volna, mert nem éreztem akkora érdemnek, hogy nem tudom magamtól fizetni az egyetemet. Imádkoztam, hogy Debby ne kérdezzen semmi személyeset, de nem azt a reakciót kaptam, mint hittem.
– Ne szégyelld magad emiatt – mosolygott fel rám. – Itt szinte mindenki úgy van, mint te. Én is ösztöndíjas vagyok. Csak a vagyonosak képesek megfizetni a hatalmas tandíjat.

Pár perc elteltével már az sem volt kétség számomra, hogy egész biztosan ki fogunk jönni Debby-vel, megtaláltuk azt a kis pontot, amit más embereknél nem voltam képes, és hamar beszédbe kezdtünk. Kiderült, hogy Debby másodéves, angol szakos, akárcsak amit én választottam, és néhány óránk összevonva lesz megtartva, így számíthattam egy ismerősre. Nagyon közvetlen lánynak láttam, barátságosnak és kedvesnek, akivel könnyen eltölti az ember a tanévét. Barna, szinte feketének ható haja a hátára omlott, állandóan mosolygott, vékony alkattal volt megáldva, hosszú lábakkal, tökéletes külsővel, s hihetetlenül ragyogó kék szemekkel. Más, aki először találkozik vele, biztos féltékenyen nézne rá a szépsége miatt. Arról is felvilágosított, hogyan is folynak itt a dolgok, felsorolt bizonyos klikkeket, hol és mikor tartanak bulikat, kikkel érdemes kezdeni és kikkel nem. Beszélt a focistákról, a pomponlányokról, az okosokról, a zeneszakosokról, és úgy átlagban mindenről, ami hasznos lehet számomra. Említett néhány elkényeztetett pletykafészekről, s bár őket nem tudtam megjegyezni, azért figyeltem. Kérdezősködött pár dolgot rólam, de igyekeztem többnyire elkerülni a válaszokat. Bármennyire is tűnt kedvesnek, azért a titkaimat meg akartam tartani magamnak, teljes homályban. Néhány titoknak nem szabad kitudódnia, örökre el kell őket rejteni egy kis kalitkába mélyen, hadd vesszen bele a sötétbe. Mindenkinek vannak olyan dolgai, amiket kitörölne örökre, s lévén, én változtatni és feledni jöttem ide az otthonom távolságából, a magánügyeimet meg akartam tartani önmagamnak. Debby egy idő után észrevette, hogy érzékenyen érint a puhatolózása, és abbahagyta, onnantól pedig be nem állt a szája, annyit traccsolt magáról. Segített kipakolni, aztán kerített egy pár ősrégi csajos filmet és ropogtatni valót is, és leültünk filmezni, mert az egyéb teendőinket csak hétfőn kellett elintéznünk, most pedig csak vasárnap délután fél négy volt. Elég előnytelen már most nekikezdeni a visszahúzódott, stréber életmódhoz.

Javában a harmadik film végén tartottunk, ebben a perben megszólalt Debby mobilja, ő pedig úgy kapta fel, mintha maga az elnök hívta volna. A pillanatnyi figyelemhiánytól hirtelen nagyon egyedül éreztem magam, mint akit évek óta hanyagolnak, bár ez nálam igaz is. A jeges fájdalom összeszorította a gyomrom, sav tódult a torkomba nézve, amint Debby gondtalanul pletykálgat egy valószínűleg még közelebbi barátjával, engem meg hirtelen kizár. Féltékenység, irigység avagy hatalommánia, de teljesen ki akartam sajátítani őt magamnak.
– Igen, persze – köszönt el a vonal túloldalán lévővel. – Úgy tűnik, van egy kis programunk estére – fordult vissza felém. – Remélem van dögös rucid, bulizunk egyet.
– Tessék? – néztem értetlenül.
– Megérkeztek a fiúk – magyarázta. – Hagyomány, hogy az év kezdetekor a diákszövetség fiútagjai csapnak egy partit a másik koleszben, ott a helyünk nekünk is.
– De...de még ez sincs, it felvegyek – hebegtem.
– Épp ezért vagyok én itt – vigyorodott el. – Bízd ide magad. Debby néni majd gondoskodik rólad.
Azt hiszem, ebben a pillanatban döntöttem úgy, hogy Debby igenis a barátnőmmé avanzsált.                                          
Szablon wykonała Sasame Ka dla Zaczarowane Szablony
CREDITS
Pngs Patterns