2017. április 16., vasárnap

Kellemes Húsvétot!


Drága kicsi blogmanócskáim, a lehető legjobb, legkellemesebb és legszebb ünnepet kívánom nektek és a rokonságnak, remélem, hogy a legtökéletesebb módon fogjátok eltölteni ezeket a napokat. Mindent jót nektek Húsvétra is! 
xoxo Writer Girl 

2017. április 12., szerda

3.Fejezet – Igyunk a szerencsére!

Sziasztok! Ideje volt részt hozni, igaz? 
Úgy érzem, egyre hanyagabb leszek. Na de sebaj, most 
 végre itt az olvasnivaló! Ha tetszik, alul jelezzétek, 
illetve iratkozzatok fel. ☺✌❤
Writer Girl

Cloe



A legtöbb ember már a legelső napján megtanulhatja, hogy az egyetemista bulik kiteszik a tanév igen nagy százalékát, a legtöbben csak ezért jelentkeznek bizonyos jobb hírű helyre, avagy lépnek be diákszövetségekbe, hogy kivehessék a részük a szervezésből és a többi kalandból. Továbbá az is végtelenül fontos tudnivaló, miként jelenj meg a többiek előtt. Ez a szervezet olyan, mintha a Gossip Girl szereplőit szalasztották volna egy helyre, kiragadják a pillanatot a kontextusból, elcsámcsognak rajta, aztán mire észbe kaphatnál, már soha többé nem mosod le magadról az akaratlanul szerzett hírnevet. Próbáld hozni a legjobb formád! Mindig mutasd ki a legelőnyösebb tulajdonságod! Légy közvetlen és elfogadó, légy nyitott. illeszkedj be minél hamarabb és minél könnyebben!

Ötletem se volt, mégis mit kell felvenni egy bulira, sose voltam egyetlenen sem a diákéletem során, tehát teljesen értetlenül pillantottam a szegényes felhozatalomra, de az agyonhasznált, néhol kikopott, kiszakadt és megfoltozott nadrágok és farmersortok sehogy sem akartak jó választásnak tűnni, hasak nem akartam annak tűnni, ami egyébként eddig voltam - csövesnek. Ez biztosan az ellentéte lenne mindannak, amire Debby felhívta a figyelmem.
– Azt hiszem, én maradok – fordultam Debbyhez, aki épp a haját sütötte be hihetetlen loknikba. Ha valaki, hát ő tarolni fog.
– Miért ne jönnél? – kapta hátra a fejét, hogy a loknijai csak úgy csapkodtak körülötte. – Nem hagyhatod ki a bulit! Szépen jössz velem. Annyi mindenkinek kell bemutassalak.
– Van egy kis...khm....problémám – motyogtam teljes zavarban. Amikor őszinte kíváncsisággal felelt, úgy döntöttem, most vagy soha - elmondom neki az igazat. Önmagammal hadakoztam, mégis úgy hittem, Debbyben megbízhatok és kiönthetem neki a szívem. – Nincs mit felvegyek....úgy értem, abszolút semmi. Sosem voltam el sehova, így azt se tudom, egyáltalán mit kell csinálni ott. Khm...igen. Szóval ez a helyzet.
– Ó! – derült fel, és mintha megkönnyebbülést (?) láttam volna a kék szemeiben, ezt pedig őszintén nem tudtam hova tenni. Az értetlen arcom láttán azonnal magyarázkodásba kezdett. – Ne haragudj. ez furcsán jöhetett ki. Azt hittem, velem van valami, ezért nem jössz, persze azt is megértettem volna. Nem épp úgy kell fogadni az embert, mint én téged. – Itt ismét a főtt rákra hasonlatos színben pompázott az arca. A táskájához sietett, és nagy szorgalommal dobálta ki a ruhadarabjait a földre. – Itt kell lennie valaminek, ami szerintem jó lehet rád.
Egy topszerű, fekete-színes felsőt mutatott fel, aztán egy szintén fekete, rugalmas anyagú szoknyát.
– Tavasszal vettem, de azóta felszedtem pár felesleges kilót – mesélte a két anyagdarabra bökve. – Te viszont jó vékony vagy, próbáld csak fel.
Ezután se szó, se beszéd, belökött az apró mosdóba, ahol egyedül maradtam, kezemben a szoknyával és a szűk atléta felsővel.

Kelletlenül öltöttem magamra a hozzám nem illő öltözéket, közben úgy méregettem a tükörképem, mintha most találkoztam volna egy ufóval, egy olyan nagy szemű, túlméretezett fejjel rendelkező, zöld kis izével. Határozottan ilyen érzésekkel telve szemezgettem tulajdon önmagammal, de nem volt már esélyem visszalépni, nem mintha Debby hagyta volna ezt; összeszedtem minden önbizalmam, és kiléptem az ajtón. Debby már készen várt, gyilkos tűsarkúban egyensúlyozva. Felcsillant a szeme, mikor meglátott.
– Tudtam, tudtam – tapsikolt vidáman, akár egy kisgyerek. – Fantasztikusan nézel ki, te mázlista. A cipőd maradhat is. Tarolni fogsz!

A fantasztikus szó enyhe (mondjuk ki: hatalmas) túlzás volt. A fekete, piros rózsákkal díszített top ugyan bámulatos volt, de nem rajtam. A vastag pánt és a szív alakú mellrész egyszerre tette ezt dögössé és ízlésessé,  női idomok híján rajtam furcsán állt, de nem tettem rá megjegyzést. A fekete szoknyácska túl rövidnek bizonyult, a lábam túl girhesnek, ráadásul az alacsony derékrész következtében kilátszott a köldököm és a csípőmből egy falat. Legalább a hasam lapos volt, hála a több évnyi koplalásnak és vérszegény kajáknak. A fekete, túlhasznált teniszemtől már nem tágítottam, s szó sem lehetett erről, hogy olyan fogpiszkálókon tipegjek, mint Debby.
– Oké, visszavonok mindent. Van ruhám, de inkább maradok – nyöszörögtem makacskodva.               – Á-á, jössz. Szuperül fogjuk érezni magunkat, majd meglátod.
Szó szerint kihúzott az ajtón, egy olyan buliba, ahova menni sem akartam. Ez aztán az őszinte barátságunk kezdete!

***

Ha máshol nem, hát a filmekben mindenki láthatott olyan jelenetet, ahol egy jókora csapat fiatal félholtra issza magát, mindenki összekeveredik mindenkivel és másnap zombiként ébred, mindenét fájlalva. A valóságban mindez....pontosan ilyen. És itt még csak nem is tettem megjegyzést az italcsúszdáról a nappaliban, sem az összefonódó párokról a kerttől kezdve a felső emeletig. A zene ezerrel üvöltött, valami partizene, feltehetőleg egy neves DJ-től, akit úgysem ismerek.
– Hozok valamit inni – próbálta meg átkiabálni a zenét Debby. – Mit kérsz?
– Szerintem vizet – vontam vállat.
– Ugyan már! Ez nem temetés. A vodka-narancs valami isteni, muszáj megkóstolnod – lelkesedett be, és már itt sem volt.

Egyedül álldogáltam a táncoló emberek között, magányosan, elveszetten, miközben éreztem, hogy sokan megbámulnak. Első éves átok, hogy a legtöbben hirtelen lesznek kíváncsiak rád, aztán ismerkedhetsz olyanokkal is, akikkel eszed ágában se lenne, és jópofázhatsz, hogy talán kiröhögjenek a hátad mögött. Kívülállóként tekintettem saját magamra, kapkodtam a fejem jobbra-balra, de minden oldalon ugyanazzal találkoztam: érdeklődő szempárok néztek vissza rám, méregettek, osztályoztak, hogy majd betehessenek egy bizonyos, a társadalom által elfogadott skatulyába. Debbyt sehol sem találtam, egyre inkább rosszabbul éreztem magam, mintha a falak összemennének körülöttem, izzadni kezdtem, s nagyon kínosnak éreztem az egész jelenetet. Tudtam, hogy ha most elájulok, azt sose feledem el többé, inkább a föld alá ásom magam, hogy csak önmagam miatt szégyenkezzek.
– Nahát, micsoda szerencsés véletlen – kuncogott föl mögöttem egy mély hang, megborzongtam és hátraperdültem, egyenesen szembe a kávézós zaklatómmal. Előbb nem figyeltem fel rá, de most egyértelműen kiérződött a szokatlan, ropogós skót kiejtése, és ez nagyon tetszett nekem. Pedig nem kellett volna. Nagyon nem. – Egész nap te jártál a fejemben. Ki gondolta volna, hogy épp itt látlak megint.
– Közlöd velem, hogy a helyeden állok? – mondtam az első gondolatot, ami a nyelvemre tódult. Azonnal a számra haraptam, átkozva magam, hogy legközelebb gondolkodjak is beszéd előtt. Nem ez volt a legjobb kezdés, ha valaki ismerkedni akar. Bár ki tudja. ez a srác épp mit is akart itt épp tőlem. Egész nap te jártál a fejemben. Vajon mit is értett ez alatt az egy mondat alatt, mégis hogy jártam egész nap a fejében? Akarom tudni, miféle gondolatok lehettek azok?

A zaklatóm enyhén elfintorodott, de sötétbarna szeme pajkosan csillogott, rám mosolygott, az arcán megjelentek a gödröcskéi, amitől csak még eszméletlenebbül nézett ki.
– Bevallom, nem a legjobb ötlet volt letámadni, mégis, mindenki kaphat egy második esélyt. – Közelebb lépett, én automatikusan hátráltam egyet. Jóképű pasi ide vagy oda, nem bízhatok benne, hacsak nem akarok arra ébredni, hogy a semmi pénzemből nevelek egy gyereket egy lepukkant negyedben, miközben az apja a sokadik prédáját ejti meg éppen. – Mark vagyok – mutatkozott be szükségtelenül, emlékeztem a nevére, és ezt azelőtt szóvá tettem, hogy ismét megemésztettem volna egyszer magamban.
– Tudom a neved.
– Szóval emlékszel rám – vigyorodott el újra, de ez a mosoly most más volt, egy ragadozóé. – Viszont a te neved még nem tudtam meg. Pedig igazán kíváncsi vagyok rá.
Kinyúlt, mint aki el akar simítani egy kósza tincset az arcomból, ijedten hátrakaptam a fejem.
– Szerintem nem is kell tudnod a nevem – dadogtam, idegesen remegett a hangom. Mark összevonta a szemöldökét, a keze továbbra is kettőnk között lengett, de a tekintete harmadjára is megváltozott. Behunytam a szemem, esdekeltem, hogy menjen végre el, hagyjon engem.

A sors, az a rosszindulatú ellenségem épp ekkor döntött úgy, hogy keresztbe tesz nekem, Debby képében, aki két színes löttyel érkezett vissza és ránevettet Markra.
– Helló, szépfiú – lökte meg barátok módjára. – Látom, megismerkedtél Cloe-val. Ő az új szobatársam. Milyen kis csinos ma, igaz?
– Ó, igen. Nagyon örülök annak, hogy megismerhettem Cloe-t – Mark úgy ejtette ki a nevem, hogy az ember azt hihette volna, épp most ütötte meg a lottón a főnyereményt.
– Most kezdi az évét nálunk – csicsergett tovább, mintha ott se lettem volna.  Megrökönyödötten bámultam rá, kedvem lett volna lelépni, s hagyni, hadd beszéljen csak helyettem is. – Úgy örülök annak, hogy  együtt fogunk lakni – ölelte át a vállam. – Kedvelni fogjátok. Egyébként, – nyomta Debby a kezembe azt a színes akármit, ami a vodka-narancs névre hallgatott – idd meg. Nem bánod meg.
– Azt hiszem, inkább kihagyom – utasítottam el.
– Ne légy prűd, ez egy pici szórakozás. Mi bajod van? – emelte meg a szépen ívelt szemöldökét az előbb említett lány.
– Nem akarok beszélni róla – fontam keresztbe a karom előtt, és hirtelen nagyon kicsire szerettem volna összehúzni magam, hogy eltűnjek vagy legalább elbújhassak.
– Debby, inkább hagyd – szólt közbe Mark, egyértelműen jelezve Debby felé, hogy ejtse végre a témát.
– Miért, hogy majd apácaként üljön a sarokban, míg más éli az életét? – erősödött Debby hangja, érthetetlen okokból felidegelte magát a semmin. Összerezzentem a szavakra, hisz épp ezt terveztem. Nyugodtan ülni, a kell egyedül, de sosem leszek olyan, amilyen anya.
– Debby! – morrant rá Mark újra.
– Ne, inkább megiszom – szóltam közbe, elkerülni akartam azt, ami készülődött.
– Rajta, nyuszkó. Engedd el magad – változott meg azonnal Debby stílusa. – Itt kell legyen az pár ember, akiket örülnék, ha megismernél. De előbb – kapta fel a saját italát.
Hallottam egy éles pittyegést, aztán mindenki számolni kezdett. A kezek a magasba lendültek, mindenikben pohár. Automatikusan kezdtem utánozni a körülöttem lévőket.
– Hagyomány – súgta oda Mark, mindenki a számokat kezdte kiáltani.
Három, kettő, egy.....
– Igyunk a szerencsére! 
Szablon wykonała Sasame Ka dla Zaczarowane Szablony
CREDITS
Pngs Patterns